Valamiért sokat szoktam költözni és valahogy ritkán töltök el egy helyen huzamosabb időt. Nem mintha nem akarnék, csak valahogy sose alakul úgy. Legutoljára, mire pont belaktam magam életem első saját lakásába, akkorra kiderült, hogy jöhetek Angliába, úgyhogy akkor még néhány környi selejtezés után áttettem a székhelyemet az egyetemi koliba. Annak ellenére, hogy tök jó helyen volt és sok nagyon szép emlékem is fűződik hozzá, azért azt eléggé utáltam. Nagyon pici volt a szobám, a lakótársaimmal inkább csak konfliktusaim voltak mint kellemes élményeim és jóval több időt töltöttem el az ágyamban bőgve, mint egész életemben összesen terveztem. Ezt  kicsit tetézte, hogy mivel a legforgalmasabb főút mellett volt a szobám, ezért akárki, akivel telefonáltam a szobámban, azzal kezdte a beszélgetést, hogy menjek már be az utcáról, mert túl nagy a zaj. Szóval ezt a költözést azért eléggé vártam, de most sem élveztem jobban, mint az ezt megelőző 17 alkalommal, illetve most még kicsit talán rosszabb is volt, mert most először nem volt ott az összes férfi családtagom, hogy szétszedjék az íróasztalomat aztán fölállítsák valahol máshol. (Márpedig ennek a rituális és ismétlődő jellegét az is jól jelzi, hogy ha csak szóba hozom az íróasztalomat, akkor öcsém a beszélgetés közepén föláll és kimegy a szobából, mielőtt még megkérhetném, hogy csináljon vele bármit is.)

Mivel már csak egy hónapig kell Angliában lennem a nyári szünet előtt, ezért egy Airbnb szobát vettem ki, méghozzá a számomra megfelelő anyagi kategóriában, Birmingham külsőn, alig 58 perc tömegközlekedésre az egyetemtől. Attól függetlenül, hogy ezzel pontosan 56 perccel kerültem távolabbra a sulitól, semmi rosszra nem számítottam. Persze kellett volna. Kb. 2 hónapja tudom, hogy június 16-án reggel 10-ig kell elhagynom a koliszobám, de erre azért nagyon nehéz felkészülni, tekintve hogy az embernek a legtöbb cucca azért van, hogy napi szinten hordja vagy használja. Nyilván azokat a holmikat, amiket nem használok annyira gyakran (kínos bevallani, de most a könyvekre gondolok elsősorban) áthordtam apránként az irodámba, ami 5 percre van a kolitól. 15-én este megpróbáltam átvinni mind a 40 kiló ruhámat is ugyanoda, csak mondjuk addigra már zárva volt az épület. Miután visszacincáltam mindent a szobámba, gondoltam, elmegyek bulizni, hisz csak nem fogok az utolsó belvárosi estémen otthon szomorkodni egyedül. Annak rendje és módja szerint hajnali 2-kor értem haza, melynek viszonylag egyenes következményeképp a nagy kiköltözőshow reggelén negyed 10-kor arra ébredtem, hogy a szobám ajtaján két takarítónő dörömböl.

Ezt a képet nem tudom megfordítani, de így talán kifejezőbb is

A 10 óráig hátralevő 45 percben 2 bőrőndnyi, 4 hátizsáknyi és 6 textilszatyornyi szart cipeltem át az irodámba, úgy, hogy minden egyes alkalommal a román exbörtönőr egyetemi biztonsági őr orra előtt kellett csigaként elvonszolnom az egész életemet. A morci románnal nem vagyunk különösebben nagy pajtik amúgy sem, de most valahogy különösen gyanakodva méregetett. Szerencsére mind a két körben volt nálam valami csörgős dolog, először a kathak lábcsörgőim (amúgy már nem járok táncolni október óta, de nyilvánvalóan nem válok meg tőlük, ha már Siva is megáldotta őket augusztusban), másodszorra meg az összes tányérom, bögrém, fazekam és serpenyőm. Szóval nyilván totál feltűnésmentes voltam és különben is ki ne vinné magával a serpenyőit az irodájába, amikor szombat reggel fél tízkor másnaposan benéz, mert amúgy is mi mást csinálna olyankor.

(Egyébként teljesen föl voltam készülve, hogy ha megkérdezi hogy mi az istenért viszem be az ágyneműmet az irodámba szombat reggel, másnaposan, akkor azt mondom majd méltóságteljesen és kissé sértetten, hogy azért, mert ez a PhD kutatásomhoz szükséges alapanyag, amelyre a későbbiekben malacvért fogok locsolni, hogy a birminghami városházán kiállítsam majd. Az én egyetemem kontextusában szerintem ez a sztori sokkal hihetőbb, mintha azt mondom, hogy nincs annyira hova vinnem a cuccaim mert nagyjából hajléktalan vagyok.)

Szerencsére a morci román nem kérdezett semmit, úgyhogy békésen kiteregettem a vizes ágyneműmet az irodában azon kollégáim székeire, akik épp nem tartózkodtak bent, bekapcsoltam a ventillátort, majd lementem az egyetemi büfébe venni egy kávét. Arra értem vissza, hogy az egyik kollégám valamiért betévedt az irodába szombat reggel 10-kor (!) és a székére teregetett, ventillátor által szárított kockás kis takaróhuzatomat méregeti. Eleinte kicsit kínos volt, de aztán kiderült, hogy igazából irigyel, mert azt hiszi, hogy beköltöztem az irodába, ami számára is egyre vonzóbb gondolat, tekintve hogy otthon egy hiperaktív ötéves kislány nevelése mellett igyekszik disszertációt írni.

Igazából a nap későbbi részében már azt kívántam, hogy tényleg bárcsak beköltöztem volna az irodámba, ugyanis a jelenlegi szobámba vezető úton kétszer is megáztam, illetve megérkezésemet valami egészen fülrepesztő riasztószó adta hírül a szomszédoknak. Igazából nem esett volna rosszul, ha előre szólnak, hogy van riasztó, ami be van kapcsolva és esetleg még a riasztó kódot is megmondják, de azt még kevésbé bántam volna, ha kitakarítanak a szobámban, mielőtt jövök. Mert amúgy konkrétan egy tök üres, ám eléggé leélt lakásba érkeztem, amelyben a leghasználtabb szoba az enyém volt. Kiderült, hogy az én szobám a legnagyobb a házban, ezért az egyik lakótársam aludt az ágyacskámban, evett a tányérkámból és úgy általánosságban összekoszolta a szobácskámat. Ez először egy kicsit meglepett, de aztán rájöttem, hogy ez tök pozitív, mert már azelőtt megtudtam csomó mindent a lakótársamról, mielőtt megismertem volna. Például azt, hogy nagyon hosszú fekete haja van, ami eléggé hullik, szereti a csokit, de nem szokta kidobni a csokipapírt, nemrégiben menstruált, nem szereti kivinni a szemetet, egyszer bedugta a fejét vagy legalábbis a haját a hűtőbe, és hogy… valamilyen rejtélyes oknál fogva az én ágyamban aludt. Azóta megismerkedtem vele is és kiderült, hogy ez mind nem is fura. Minden más fura.

Nem teljesen értem a ház koncepcióját, bár azt hiszem már nagyjából átlátom. Van egy tulaj, aki nem lakik itt. Van a fekete hajú lány és én, akik általában itt vagyunk, bár néha nem abban az ágyban, mint amire az ember számítana. Meg van egy csomó random ember, akik szintén nem laknak itt csak néha berohannak és elrohannak. Ez úgy derült ki, hogy első este békésen ücsörögtem és írtam a PhD-mat (tényleg, becsszó), mikor azt vettem észre, hogy valaki veri az ajtót és üvölt. Egy random, barna hajú nő volt, aki ordítva érdeklődött, hogy miért zártam ki. Mondtam, hogy azért, mert a házinéni azt mondta, hogy perpill egyedül lakom itt. Ezt nem gondolta sem cáfolni sem megerősíteni, csak fölrohant az emeletre, aztán elrohant valahová. Azóta többször is láttam, néha bejön, mos és aztán elmegy, de azt még mindig nem tudom, hogy ő most itt lakik vagy csak néhány naponta betör. Van még egy másik nő is, aki szőke. Ezt onnan tudom, hogy néha megjön egy pici bőrönddel és befut egy szobába, aminek az ajtaját magára zárja. Igazából őt többször is láttam, egyszer akkor, amikor a konyhában főztem, ő bejött, és elvitt magával egy csomó szennyes edényt a szobájába, egyszer meg akkor, amikor a konyhában állt mezítláb (ennek az információértékét az alábbi, konyhapadlót ábrázoló kép nyújtja), pirítóst evett, majd amikor meglátott, elfutott. Úgy tűnik, itt mindenki nagyon sportos.

A fekete hajú lakótársam, akiről kiderült, hogy pakisztáni szívsebész, például maratoni telefonálásban nagyon jó. Egészen fejlődik az urdum egyébként, mert a papírfalakon keresztül napi 5-6 órában hallgatom, hogy milyen házassági ajánlatok jöhetnek épp szóba, úgyhogy teljesen kiképzett rishta aunty leszek mire elköltözöm. Vagy egy életre meggyűlölöm az indológiát, mert a napi 5-6 óra urdu általában akkor van, amikor rohadtul nem volnék rá kíváncsi, elsősorban hajnalban meg éjszaka. Mint mondjuk most.

Találkoztam a házigazdával is amúgy. Ő ír, csak van itt egy háza és néha eljön ide hétvégente. És teledobálja a lakást növénydarabokkal. Aztán összeszedi őket és elmegy. Legalábbis egyelőre ennyit láttam belőle. Mondom, mindenki sportos. Én is alakulok. Legjobb vízfelmosásban vagyok. Első este leolvasztottam az egész hűtőt, azóta meg a konyhába lefolyt fürdőszobai szennyvizet takarítottam. Legalábbis gondolom, hogy az volt, mert amikor ma hazajöttünk a húgommal, akkor azt láttuk, hogy esik az eső a konyhában annak ellenére, hogy kint egészen elképesztően gyönyörű idő van. Kiderült, hogy mindez csak az emeleti fürdőszobából jön. Írtam a házigazdának, aki csak annyit mondott, hogy ezek szerint megtelt a tálca a fürdőkád alatt. Meg hogy locsoljam meg a kaktuszokat, mert meleg van. Most, hogy belegondolok, lehet hogy a fürdőkád alatti vízzel kellett volna. Basszus. Azt hittem, hogy csak értelmetlen hülyeség, de lehet, hogy spórolás lett volna… na mindegy.

Lényeg az, hogy egyelőre elég érdekesen alakul az itt lakás, és bár inkább csak szórakozat ez az őrültek háza ami itt van, azért már nem lenne rossz kicsit nyugisabb körülmények között lenni. Meg voltam róla győződve, hogy ez fog következni szeptembertől, mert az egyik ismerősöm fölajánlotta, hogy lakhatok nála, aminek rettenetesen örültem akkor, csak azóta kiderült, hogy pontosan négyszer annyiért akarja kiadni a szobát, mint amire én gondoltam, valamint rohadt messze van a háza a várostól… úgyhogy most megint lakásokat nézek, és nagyban készülök életem 18. költözésére. Biztos most fogok ráérezni az ízére. Mindenesetre azért persze előtte még történik egy s más, most például itt van látogatóban a húgom, úgyhogy legközelebb erról írok majd. Akkor elsősorban az ellen fogok érvelni, hogy agresszív malájok szállodai szobájában kössetek ki, de addig is azt tanácsolnám, hogy ne költözzetek életvitelszerűen Airbnb-be.

Puszi.