Fapados egzisztenciális válság
Az utóbbi időben rájöttem, hogy gyűlölök írni. Lehet, hogy csak azért utáltam meg, mert ez a munkám tulajdonképp, de mindenesetre az életkedvem minden egyes alkalommal erőst megcsappan, mikor egy megnyitott Word-dokumentum néz vissza rám pökhendien a képernyőről. Persze az utóbbi időben a hangulatom amúgy se volt valami szivárványos, de most végre sikerült valami, amit mindig is szerettem volna (értsd: külföldi doktori menő helyen, menő témavezetővel), és amelynek következtében remélhetőleg vagány dolgokat fogok művelni az elkövetkező három évben, szóval akár még az íráshoz is lehet kedvem megint. Akárhogyan is, teszek egy próbát.
Terveim szerint ezen a felületen a birminghami hétköznapokról fogok beszámolni, hogy mindenki megnyugodhasson, hogy még élek, nem tértem át semmilyen keleti vallásra (főleg nem az i-betűsre), nem felejtettem el magyarul, illetve nem szültem színes bőrű gyerekeket. Továbbá remélem, hogy ez fórum lesz arra is, hogy a Bodri vedlésére, anyám instagramon fellelhető visszerére, illetve apám szőlőművelési nehézségeire megfelelőképp reagálhassak. (Bödőcs 2016) Végül, de nem utolsó sorban ha ide írok, áltathatom magam azzal, hogy valami hasznosat csinálok, és így tovább halogathatom annak a harminckilenc és fél cikknek a megírását, amelynek befejezéséhez végtelenül inkompetensnek érzem magam, ezért pofátlanul régóta bujdokolok különböző szerkesztők elől.
Ezután a szíves invitáció után, kérlek, foglaljatok helyet velem a mókavonaton.
Én már napok óta ezen ülök, ugyanis hétfőn loholtam haza Isztambulból, hogy délután még el tudjak köszönni a családtól Komáromban (és egyúttal betömjek nagy mennyiségű lángost és túrótortát, amelyekre azóta is nagy nosztalgiával gondolok vissza), majd hogy visszajöjjek kedden hajnalban Budapestre, hogy becsomagoljak, olyan állapotban hagyjam itt a lakást az elkövetkező három évre, ami kicsit kevésbé emlékeztet egy nukleáris katasztrófa másnapjára, továbbá elköszönjek apukámtól. Ez nyilvánvalóan teljesen esélytelen volt alapból is, szóval végeredményben alig meglepő, hogy igazából fogalmam sincs, mit hoztam magammal (az utolsó három dolog, amit bepasszíroztam a teljesen teli táskámba egy guriga vécépapír, egy fél pár magassarkú cipő és egy nyúl alakú párna volt), de cserébe nem köszöntem el a szomszéd nénitől, és bent hagytam egy adag pörköltet a hűtőben indulás előtt. Remélem, a cipő párja, a néni és a pöresz is türelmesen várnak majd, és három év múlva őszinte mosollyal örülnek a viszontlátásnak.
(Ez persze azért még mindig jobb, mint a legutolsó két külföldre költözésem, mert akkor mind a kétszer a vonatjegy maradt otthon. Ha más nem, most legalább a beszállókártyám nálam volt (Mr. Júlia Sziváké legalábbis), meg pontosan 21 és fél kiló szar. Hogy milyen alkotóelemekből áll össze ez a 21 és fél kiló, az egyelőre nem tisztázott, de hamarosan kiderül.)
Paplan nélkül, bikiniben azért még Birmingham se az igazi
Kiderült, hogy mindent hoztam, kivéve pénzt és meleg ruhát. Véletlenül elhoztam a tavalyi órarendemet és az Erzsébet-kártyám aktiválásáról szóló papírt, ezzel szemben az átváltott fontjaimat és a meleg pulóvereimet hanyag eleganciával otthon hagytam. Miért is volna szükségem bármelyikre is a 10 fokban, ha van nálam egy kis forint, török líra és egy fürdőruha. Ha már a felszerelésbeli hiányosságoknál tartunk, éppenséggel ágyneműt is hozhattam volna, mert ugyan kaptam szobát az egyetem legmenőbb kolijában, de a belevalóról nekem kellett volna gondoskodni. Szerencsére tegnap már el tudtam menni paplant meg ágyneműt venni, úgyhogy most már egészen otthonos a szobám, de az első két éjszaka azért nem volt valami jó.
A kolim amúgy nagyon vagány, tavaly épült és közvetlenül az én kampuszom mellett van. Van saját kis fürdőszobám is, és két másik lánnyal osztozom a konyhán, meg a folyosón. Ez elméletileg tök jó, gyakorlatilag viszont a szobám pontosan úgy néz ki, és olyan jól is van szigetelve, mintha legóból építették volna. Egy forgalmas útra néz az egyetlen ablakom (ami egyben az egyik falam is) és egy nagyon pici radiátor próbál valamit tenni a hőmérséklet pozitív tartományban tartása érdekében. Ehhez nem tudom, hogy hozzá fogok-e tudni szokni, de mindenesetre már vettem egy szemérmetlenül fluffy meleg vizes palackot, azért így jobb.
Az egyetlen lakótársam, akivel már találkoztam is, egy nagyon kedves brit lány, akitől először kicsit féltem, de ezt azóta eléggé szégyellem. Mentségemre szóljon, hogy első este azzal mutatkozott be, hogy felsorolta az összes orvosilag igazolt viselkedészavarát és mentális problémáját, és figyelmeztetett, hogy ha hozzáérek a cuccaihoz, akkor bántani fog, akkor is, ha egyébként nem akarna. Azóta elég nagy ívben kerülök mindent, amire az ő neve van írva, meg próbálok vele kedves beszélgetéseket folytatni. Asszem ráfér amúgy. Legalábbis az, hogy a negyvenhez közel még mindig koliban lakik, egyetemre jár és mindenkit bánt, aki a cuccaihoz ér, valahogy ezt sugallja. Ő is azt gondolja szerintem, hogy segít nekem, mert egyrészt sose értem, amit beszél, úgyhogy gondolom azt hiszi, hogy angolul se tudok, meg tegnap elkísért a boltba és tanúja volt annak, ahogy minden egyes útkereszteződésben a rossz irányba nézek, úgyhogy gondolom azt is hiszi, hogy közlekedni se tudok. (Mondjuk mind a kettő igaz valamilyen szinten.) Szóval ez egy egymás istápolásán alapuló, gyönyörű barátság kezdete (amely tovább virágozhat az „Érett diákok diákszervezetének” keretében, amelynek ő az elnöke, és amelybe engem is meghívott... aggasztó.)
Egy tanszékre is járunk amúgy, ő is média szakos, csak MA-n és nem PhD-n, mint én (hahhhh, ezt még mindig nagyon jól esik leírni.) Tegnap találkoztam egyébként a többi elsős doktoris hallgatóval, mert akkor volt a bevezető nap, amikor minden fontos és kevésbé fontos infót elmondtak, és megismerkedhettünk egymással meg néhány tanárral. Egészen elképesztőek a többiek. Azt még nem sikerült felfedeznem, hogy mi a közös bennünk, de mind nagyon sajátos figurák. Én vagyok az egyetlen nem brit és harminc alatti, ami nagyon meglepő, de a felsőbbévesek szerint ez itt átlagos. A doktori iskola az Arts, Design and Media intézetben van, úgyhogy a szaktársaim dolgozatai a „pszichiátriai betegségek a Disney-rajzfilmekben”, a „Bach-korabeli hangszerek a régi angol zenében”, a „fekete férfiak maszkulinitásának megjelenése a közbeszédben” témáitól a „Shakespeare-relikviák a világ körül” témáig terjed. Persze a legvagányabb a „többnyelvűség és identitás a brit ázsiai zenészek dalszövegeiben” téma, ami épp véletlenül az enyém. Szóval érdekes volt nagyon a megbeszélés, de kicsit aggódom, hogy mi közöm tud majd lenni hozzájuk. Ők egyelőre nem tűntek úgy, mintha rettenetesen érdeklődnének szerénységem iránt.
A témavezetőm viszont annál ígéretesebb BFF-alapanyagnak tűnik. Már régóta követem a munkásságát, és egyszer élőben is találkoztunk az interjúm előtt, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire cuki. Egyrészt azzal fogadott, hogy elmesélte, hogy egész nyáron azért küzdött az egyetemen, hogy nekem szerezzen ösztöndíjat („mert megérdemlem”, ezt mondta. Eszem a zúzáját), másrészt szerintem rendesen érdekli a témám, és mindezen túl emberileg is nagyon kedves meg rendes. Este együtt mentünk egy fogadásra, a lemezkiadóhoz, ahol dolgozni fogok, és ott is végig tök jót beszélgettünk. Nagyon közvetlen, nagyon laza, de ugyanakkor meghallgat és komolyan is vesz. Egyelőre túl szépnek tűnik, remélem azért igaz.
A lemezkiadós program vagányabbnak hangzott elsőre, mint amilyen volt, de azért élveztem. A kiadót, akikkel együtt fogok dolgozni a PhD-mon PUNCH Recordsnak hívják és Birmingham egyik alter lemezcége, aminek főleg társadalmi missziója van, mert fekete és más bevándorló hátterű fiatal zenészeknek akar kitörési lehetőséget biztosítani. Ennek megfelelően tegnap a "Vissza a gyökerekhez" turné nyitóeseményén voltunk, aminek a keretében fiatal fekete zenészek fognak a környéken turnézni fél évig. Elég laza volt a dolog, egy garázsban tartották és körülbelül 20 vendég volt, de a zene meglepően jó volt, meg egy csomó producer, zenész és hasonló arcok voltak jelen, akiknek a témavezetőm egytől egyig bemutatott – gondolom azért, hogy rádöbbentsen inkompetenciám teljességére.
Szörnyen kínos lesz ez a dolog, mert neki valami egész elképesztő tehetsége van az ismerkedéshez – nagyon nagyon kedves, mindenkivel megtalálja a közös hangot, elsztorizgat és aztán később is emlékszik a nevekre és arcokra. Nekem ezek közül egyik se megy, de főleg az emlékezés. Úgyhogy inkább csak a háta mögött bujkáltam végig, miközben Afrika-formájú muffinokat majszoltam, és elképedve figyeltem azt, hogy ő micsoda keverőgép. Ha nagy leszek, én is ilyen akarok lenni. Mondjuk asszem muszáj is lesz. Vagy ha nem megy, akkor még mindig csatlakozhatok valamelyik „Birminghami magyarok” facebook-csoporthoz (legalább 3 van, és mindegyiknek az a leírása, hogy „azoknak, akiket kitiltottak az előző csoportból”, „azoknak, akik nem tudják elviselni a véleménydiktatúrát a másik két csoportban” stb.), és elvállalhatom valamelyik hirdetett pozíciót. Egyelőre a kutyakozmetikus és a takarítőnői álláson gondolkozom, de lehet, hogy azért még inkább próbálkozom kicsit a doktori suliban, mielőtt végleges döntést hozok.
Puszi mindenkinek.
