Valamiért sokat szoktam költözni és valahogy ritkán töltök el egy helyen huzamosabb időt. Nem mintha nem akarnék, csak valahogy sose alakul úgy. Legutoljára, mire pont belaktam magam életem első saját lakásába, akkorra kiderült, hogy jöhetek Angliába, úgyhogy akkor még néhány környi selejtezés után áttettem a székhelyemet az egyetemi koliba. Annak ellenére, hogy tök jó helyen volt és sok nagyon szép emlékem is fűződik hozzá, azért azt eléggé utáltam. Nagyon pici volt a szobám, a lakótársaimmal inkább csak konfliktusaim voltak mint kellemes élményeim és jóval több időt töltöttem el az ágyamban bőgve, mint egész életemben összesen terveztem. Ezt  kicsit tetézte, hogy mivel a legforgalmasabb főút mellett volt a szobám, ezért akárki, akivel telefonáltam a szobámban, azzal kezdte a beszélgetést, hogy menjek már be az utcáról, mert túl nagy a zaj. Szóval ezt a költözést azért eléggé vártam, de most sem élveztem jobban, mint az ezt megelőző 17 alkalommal, illetve most még kicsit talán rosszabb is volt, mert most először nem volt ott az összes férfi családtagom, hogy szétszedjék az íróasztalomat aztán fölállítsák valahol máshol. (Márpedig ennek a rituális és ismétlődő jellegét az is jól jelzi, hogy ha csak szóba hozom az íróasztalomat, akkor öcsém a beszélgetés közepén föláll és kimegy a szobából, mielőtt még megkérhetném, hogy csináljon vele bármit is.)

Sziasztok,

Ezúton tudatom minden kedves érdeklődővel, hogy még mindig megvagyok. Ez az elmúlt év fényében egészen meglepő, de azért valahol kellemes ez a meglepetés. Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem a beszámolómat, mert nincs olyan dolog, ami ne változott volna meg azóta, mikor legutoljára írtam. Azóta rájöttem, hogy nemhogy nem fenékig tejfel a PhD kalandom, de igazából semmi sem olyan, mint ahogy elképzeltem. Se a témám nem volt úgy jó, ahogy gondoltam, se a témavezetőm nem olyan, se a munkahelyem nem vált be igazán és amúgy igazából ezek közül egyik sem érdekel itt senkit, mert úgyis minden csak darabra megy. Darabra meg megvagyok én is meg a kutatásom is. Részletesebben ezeket az ügyeket nem tárgyalnám, mert már így is sokkal többet panaszkodtam erről, mint valaha is kellett volna, másrészt meg igazából örülök, hogy valamennyire kievickéltem a depressziómból, úgyhogy inkább azokról a dolgokról írnék, amik másoknak is érdekesek lehetnek, és nem csak az én nyomoromat taglalják. Induljon az optimista blogposzt.

Sok mindent csinálok mostanában megint, ezek közül vannak, amiket igazán élvezek. Elkezdtem dolgozni az egyetememen pár hónapja egy hasonló állásban, mint amit otthon csináltam a kutatócsoportnál. Tudományoskodás mondjuk nincs, amit annyira nem is bánok, hanem főleg rendezvényeket szervezünk. Na de milyeneket! Egyszer hallottam a tévében, hogy valaki azt mondta hogy “Bombay is like London on acid” és valahogy így érzek én is a munkámmal kapcsolatban. Ez a kutatócsoport az előző kutatócsoportom teljesen betépett verziója. Látszatra teljesen normális dolgokat csinálunk mindig, pl. konferenciákat, módszertani előadásokat és workshopokat rendezünk, de valahogy mégis totál elmebeteg lesz mindig a vége. Most épp egy konferenciát szervezünk, aminek az a témája, hogy PhD kutatók reflektálnak arra, hogy ők maguk hogyan viszonyulnak a saját kutatásukhoz. Eddig oké, nem? Akkor elmondanám, hogy egy darab hagyományos előadásunk sem lesz, hanem csak workshopok, amiken 1. pucéran, farkas módjára üvöltve, pénzérmékkel töltött óvszereket széttépve fogják fölfedezni, hogy majd milyen lesz a szerelem a jövőben, 2. telepatikusan, magukban hümmögve fognak dallamokat közvetíteni a közönség felé, 3. agyagozás közben fogják rávenni a workshop résztvevőit arra, hogy felemás zoknikat párosítsanak össze és furcsa formájú tárgyakat csomagoljanak csomagolópaprba azért, hogy igazán átérezzék, hogy a hétköznapi tevékenységek hogy zavarják meg az alkotási folyamatot, 4. egy üvegház fakeretének bepácolása közben felvett hangfelvételeket lejátszva fognak azon elmélkedni, hogy mit és mit nem jelent a „struktúra” az ember életében. Satöbbi.

Amint azt sejthetitek, nem annyira egyszerű ezeket a dolgokat értelmezni sem, de ezektől az előadóktól a szükséges információkat beszerezni sem. Az gondolom nem elég művészhez méltó, hogy elsőre válaszoljanak egy emailre, amiből kiderül, hogy az előadáshoz szükséges tévéket nekünk kell-e összeguberálni az egyetemről, vagy hoznak-e magukkal, úgyhogy ez eléggé sok meló, amit ráadásul én vállaltam, ha már egyszer az absztraktok kiválogatásához nem éreztem magamat eléggé felvilágosultnak. Szerencsére a mi általunk szükségesnek tartott kellékeket már megrendeltük Amazonról, úgyhogy hamarosan érkezik a száz darab buborékfújó és csillámágyú. Imádom. Nagyon nagyon szórakoztat ez az egész közeg és az, ahogy a saját kis hagyományos tudományos hátteremmel próbálok beilleszkedni. Azért ne aggódjatok, valamennyire sikerült, de nem vetkőztem még ki magamból teljesen. Se átvitt, se hagyományos értelemben és nem is nagyon tervezem.

Ezen kívül ugyan lehet sok minden rossz dolgot mondani az angol tudományos életre (a legtöbb igaz is), de azért a jó oldalával is találkozom. Ez leginkább az utóbbi két hónapban mutatkozott meg, és akkor sem a saját egyetememen, hanem konferenciákon meg előadásokon. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek a könyveit évek óta olvasom, ami azért nagy élmény és sajnos otthon kevésbé valószínű, hogy előfordulna. Ezek a híres emberek általában teljesen mások, mint ahogy elképzeltem őket. Voltak, akik sokkal izgalmasabbak, jobb előadók meg jobb fejek, mint ahogy gondoltam. Nemrég voltam Romila Thapar, híres indiai történész előadásán. Ő például valami egészen elképesztő. Körülbelül ötezer éves, de sokkal frissebb szellemileg mint én valaha is voltam vagy leszek, és olyan előadásokat tart, hogy az ember még az Instagramját se lesi meg alatta. Láttam William Dalrymple-t, a kedvenc útikönyv-írómat is, akinek az előadása szintén lenyűgözött. Mondjuk őt eléggé máshogy képzeltem, mert előben... hát beszédhíbás, hiperaktív és kicsit úgy néz ki mint egy két méteres bohóc. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy így hogy illeszkedik be a delhi elit köreibe, de roppant karizmatikus, az nem kérdés. A már említett indiai elit köreiből megszemléltem Shashi Tharoor, feleséggyilkos politikust valamint Javed Akhta költőt, akinek a filmdalszövegeiből az MA-s szakdolgozatomat írtam. Azért akkor eléggé meghatódtam, de lehet, hogy csak öregszem és kezdek szentimentális lenni.

A múltkor ebéd közben bemutattattam John Brockingtonnak és John Brockingtonnénak, akiknek a hinduizmusról szóló könyvéből vizsgáztam indológián. (Nem teljesen értették, hogy miért vagyok ennyire, lelkes, de elmagyaráztam nekik és... utána se értették. De azért kedvesek voltak. Vagy csak britek.) Talán a legérdekesebb élmény az volt, amikor találkoztam azzal a proffal, akinek éveken keresztül szerettem volna bekerülni a cukroskosarába, aki lényegében a bollywoodi filmek tudományos nagyasszonya és nagyjából az atyaúristen volt a szememben éveken keresztül. Ő volt az első, akihez PhD-ra jelentkeztem és akihez éveken keresztül próbáltam ténylegesen bekerülni. Ez volt az első találkozásom a külföldi témavezetők furcsa világával lényegében még valamikor 2015-ben. Nagyon kedvesen válaszolt az érdeklődésemre, biztatott, el is olvasta a cuccaimat, sőt, igazából fel is vett, de hát megmondta, hogy a kisujját nem fogja mozdítani azért, hogy kapjak ösztöndíjat. Ezt jól be is tartotta, úgyhogy azóta se járok a SOAS-ra, de igazából annyira nem bánom. (Mondjuk elsősorban azért, mert el sem tudom képzelni mennyire csóró lennék, ha Londonban laknék.) Találkoztunk most élőben egy konferencián és még beszélgettünk is. Nagyon kínos volt. Olyan igazán rettenetesen kínos. Én biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok, mert volt már pár éve, amikor leveleztünk és nyilvánvalóan több száz emberrel van kapcsolatban azóta is, de az egész beszélgetés alatt a névtáblámat nézte, arról faggatott, hogy kapok-e itt pénzt és hogy nem foglalkozom-e valami bollywoodi témával. Gondolom, ez lett volna a nagy pillanat, hogy coming outoljak és megmondjam neki, hogy jégből van a szíve és összetörte a gyerekkori álmaimat, de… inkább betömtem a számat sütivel és nem nyilatkoztam semmiről. Nem biztos, hogy ezek után leszünk legjobb barátnők, de valahogy őszintén zavart ez a találkozás. Kicsit olyan érzés volt, mint valaki olyasvalakivel találkozni, akibe halálosan bele vagy esve, de ő azt sem tudja, hogy te létezel.

Találkoztam egy másik nőcivel is, akinek szintén olvasom a könyveit és őt is teljesen máshogy képzeltem el. Mivel a könyveiben sokat ír arról, hogy milyen pandzsábi partikba járt és az emberek ott hogy viselkednek, hát… nem erre számítottam. Nem hiszem, hogy idős, de olyan igazi visszafogott, pici indiai nénike, teljesen hagyományos ruhában, nagy, ősz konttyal. Nagyon emlékeztet az egyik előző hindi lektorunkra az ELTE-n (még sántikál is), és amennyire a lektor dzsíről nem tudom elképzelni, hogy ropja a bhangrát a diszkóban, ugyanúgy róla sem. De igazából tök mindegy, mert mikor végre sikerült ráerőszakolnom a társaságomat, akkor nagyon érdeklődött a kutatási témámról (vagy legalábbis nem kezdett el a saját dolgairól beszélni, mint a témavezetőm, úgyhogy én azt már érdeklődésnek veszem). Ő kap egy pirospontot. Találkoztam egy harmadik nővel is, akinek olvasom a cuccait. Lehetséges, hogy nem kéne előre elképzelnem dolgokat emberekről igazából, mert a munkája meg a neve alapján egy igazi vonalas német profot képzeltem el. A valóságban ehhez képes narancssárgára van szolizva, 70 éves és egy türkizkék lebernyegben adott elő és úgy gesztikulált, ahogy még senkit nem láttam. Annyira meghatódott előadás közben, hogy elkezdett zokogni meg minden. Nagyon fura volt. Úgy igazán.

Ez lehet, hogy a legstréberebb dolog a világon, de ezek a találkozások meg élmények nekem tényleg nagyon sokat segítettek abban, hogy jobban tudjam értékelni azt, hogy milyen jó dolgom van sok szempontból, és hogy kiemelkedjek az önsajnálat bugyraiból, ahol szintén – valamennyire jogosan – leledztem. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem éreztem magamat szakmailag felkészültnek (ez most se változott, csak most már rájöttem, hogy azért ez nem olyan nagy dráma) meg hogy nem annyira volt saját társaságom. Szerencsére mind a kettő javult azért. Voltam egy nagy indológus konferencián Exeterben és az rengeteget segített, hogy kevésbé érezzem magam idiótának. Itt, Birminghamben rajtam kívül senki sem foglalkozik indiai témával, szóval egyrészt roppant furának tarják, hogy fehér, kelet-európai létemre indiai dolgok érdekelnek, másik oldalról viszont meg nem vagyok eléggé fura, mert nem szerzek zene nélküli zenét például, mint a kollégám a kutatócsoportban.. Senki nem foglalkozik még csak hasonló témával sem, mint az enyém. Ami egyrészt tök jó, mert így folyamatosan új impulzusok érnek és minden kollégától, diáktárstól és tanártól tudok tanulni olyan dolgokat, amikről nem is álmodtam volna (lsd. fentebb), de ugyanakkor hát... Az ember elég hamar egy jó kis intellektuális űrben tudja találni magát. De ezért volt jó ez a konferencia, mert elmentem ide és találkoztam egy csomó hasonló érdeklődésű emberrel, és végre hozzá tudtam szólni előadásokhoz, voltak értelmes kérdéseim és egész egyszerűen csak jó volt. Azóta gigászi szervezkedésben vagyunk, mert kitaláltuk, hogy csinálunk egy indiai zenével foglalkozó kutatócsoportot, és most nagyban tagokat keresünk meg pályázatokat írkodunk. Na jó, én találtam ki és én írom, de a többiek is partnerek. Az is valami.

Szóval tudományos szempontból azért nem olyan rossz itt, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az ég adta világon bármilyen anyaghoz hozzá lehet férni, ha nem, akkor meg a könyvtárosok szemforgatás és morgolódás nélkül beszerzik. Most kicsit felpezsdült az egyetemi élet is, meg én is jobban eljárok mindenféle előadásokra, workshopokra és sörözésekre, úgyhogy a helyzet jóval kevésbé vészes mint pár hónapja. Meg kellemesen kitavaszodott. Ja nem, ez már a nyár. Akárhogyan is, mielőtt túlzottan meghatódok magamtól, most megyek és befejezek egy cikket, amit két hónapja kellett volna leadnom. Legközelebb elmesélem, milyen az új életem Birmingham külsőn, addig is puszi.

Életem első órája Birminghamben – elméletben

Elkezdődött életem 19. tanéve. Megvoltak az első óráim. Háromból kettőre be is tudtam menni. Az első, aminek az a címe, hogy Creative industries (és mivel egyelőre nem voltam, nem tudom, hogy mit jelent valójában), az kicsit gellert kapott a brit bankrendszertől. Azért, hogy a zsíros kis ösztöndíjamat megkaphassam, meg egyáltalán embernek számítsak a brit oktatási rendszerben, muszáj, hogy legyen brit bankszámlaszámom. Csak nem volt olyan egyszerű szert tenni egyre, elsősorban azért, mert lusta szar vagyok és gyűlölöm a saját adminisztratív ügyeimet intézni (másét szívesen és hatékonyan csinálom, szóval lövésem sincs, hogy mi ez a rendszer, de eléggé kellemetlen), így neki se álltam időben, mire meg már tényleg muszáj volt, addigra megérkezett a városba a maradék tízezer diák is rajtam kívül, akik szintén mind bankszámlát akartak nyitni. Nyilvánvalóan annak se néztem utána, hogy melyik bankot érdemes választani, ezért csak besétáltam egybe, aminek jól nézett ki a logója, de valószínűleg mások is ez alapján választottak, mert olyan sorok voltak bent, hogy a sorkezelő asszisztensek egymás után három napon küldtek el azzal, hogy aznap már nincs esélyem sorra kerülni.

Nekem tegnap viszont már muszáj volt bankszámlaszámot kerítenem, vagy különben éhen halok októberben (bár végülis annyira szörnyű a kaja, hogy ez lehet, hogy pillanatnyilag a legkellemesebb halálnem, amit el tudok képzelni), úgyhogy átpártoltam a szomszéd bankhoz, amely lényegében az egyetlen bank volt, ahol nem szerettem volna bankszámlát nyitni, mert semmi jót nem hallottam róluk. Egyelőre se pénzem, se bankkártyám, úgyhogy érdemben nem tudok nyilatkozni, de a véleményem csak annyiban lett pozitívabb róluk, hogy náluk legalább voltak kirakva kanapék, ahol egymás ölében ülve kókadozhattunk sorstársaim tömkelegével, míg sorra nem kerültünk. Én fél órával a nyitás után (9:30) érkezve a 28-as sorszámot kaptam, amellyel lényegében egy 4 és fél órás közösségi pszichológiai mélyinterjúra is beneveztem, ugyanis a bankos kisasszonyok nyitott irodaajtaján át az összes interjú kihallatszott. Kicsit érdekes volt legalább, mert így különböző nemzetiségű és családi hátterű emberekről tudhattam meg, hogy pontosan mennyit keresnek, fognak-e többet keresni a jövőben, mik a karrierterveik, vannak-e gyerekeik, élnek-e a szüleik, ha nem, miben haltak meg és mikor, sőt, mire sorra kerültem, addigra teljesen képbe kerültem a különböző számlacsomagokkal is.

Mikor én bejutottam (1:30), akkor az ügyintéző már csak néhány családi telefont bonyolított le, miközben ötször elírta a vezetéknevemet (no surprises there), és szinte fél óra alatt már meg is lett az új bankszámlám. Innentől fogva már csak a nemlétező wifijükről kellett letöltenem azt az applikációt, amit az én telefonom nem ismer fel, azért, hogy a nemlétező pénzemet küldözgethessem magamnak a megtakarítási számlámról a folyószámlámra. Az utolsó kettő amúgy elméletileg létezik, és mivel ez volt a cél, ezért a nap tulajdonképp sikerként könyvelhető el.

Életem első órája Birminghamben – a valóságban

Azóta viszont már ténylegesen voltam órákon is, méghozzá egy dupla kutatásmódszertanon és egy kultúraelméleten. Nem tudom eldönteni, hogy melyik volt furább élmény, de talán inkább a kutatásmódszertan. Az óra első fele azzal telt, hogy a dékán megpróbálta számunkra dekonstruálni a dekonstrukciót azzal, hogy bejött és hülye, irreleváns kérdéseket tett fel mindenkinek. Az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy kutatni egyet jelent azzal, mint állandóan bizonytalannak lenni, továbbá azt is belénk akarta sulykolni, hogy nagyon fontos mindent megkérdőjeleznünk, amit addig gondoltunk. Én csak azt kérdőjeleztem meg az óra végére, hogy biztos jó döntés volt-e kávé nélkül jönni, de voltak, akik rendesen összeomlottak. Azért az elég érdekes látvány volt, hogy emberek, akik a saját területükön elismert szakemberek, mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, ha nem ők vannak hatalmi pozícióban és nem tudják, hogy mi történik épp. Én eléggé hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy nem értek valamit, sőt, azt is tudom, hogy a kutatási témámról sem tudok semmit, tehát nekem ezek nem voltak olyan elementáris erejű felismerések, de gondolom, ha az ember hatvan éves és azt hiszi, már mindent látott, akkor azért ez zavaró.

Az óra második fele teljesen szürreális volt. Mivel én az Arts, Design és Media intézetben vagyok, sok olyan PhD-s évfolyamtársam van, aki festő, zenész, divattervező stb., tehát valami gyakorlati dolog alapján csinálja a doktoriját. És elméletileg ez a suli azért ennyire innovatív, mert teret biztosít annak, hogy a képzőművészet és az akadémia határterületeit lehessen bejárni és ezek kereteit feszegetni. Az első előadó arról beszélt, hogy ő hogyan közelítette meg a posztmodern feminista irodalmat olyan festményeken keresztül, amelyek nem festmények a szó hagyományos értelmében, hanem olyan dolgok, amelyek festékpigmenteket tartalmaznak, vagyis színes installációkat csinált arról, hogy az írás és a festészet hogy hatnak egymásra, és erről írt és festett és festett és írt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amorf, színes izéket alkotott, amelyek gyakran betűket is tartalmaznak.

Szerintem az volt a fő gondolata, hogy a festészet gyakorlata is lehet tudományos, de az a baj, hogy az egyetlen példa, amit említett, az engem sajnos pont nem győzött meg. Arról mesélt, hogy ő úgy szokott tudományos cikkeket írni, hogy nagyon hosszú pergamentekercsekre festi őket vízfestékkel és /vagy kollázsként rakja össze őket, amelyeket aztán egy performansz keretében olvas föl konferenciákon. Igazán nem akarok görény lenni, de a képek alapján a performansz is furának tűnt, nemcsak a földig érő pergamentekercsek, bár ki vagyok én, hogy ítélkezzek a saját kis beszűkült társadalomtudós szemszögemből.

A második prezentáció viszont nagyon magával ragadó volt. Egy olyan nő tartotta, aki a PhD-jának a keretében olyan operát akar írni, ami a tömegek számára is vonzó, viszont mégsem musical. Arról beszélt, hogy hogyan próbál inputot szerezni teljesen laikusoktól, konzervatóriumi diákoktól stb. arról, hogy mitől érzik azt, hogy egy opera modern és hallgatható. Meg arról, hogy mennyire random dolgok tudják motiválni az embert, és hogy őt például egy takaróvarró szakkör ihlette arra, hogy úgy rakja össze a librettót ahogy. Zárásként még el is énekelt egy áriát a készülő műből. Sose énekeltek még nekem kutatásmódszertan órán, és azt kell, hogy mondjam, hogy így azért élvezetesebb a dolog, úgyhogy engem tulajdonképp meggyőztek.

Ezen kívül voltak olyan gondolatai is, amiket szerintem én is fogok tudni hasznosítani. Egyrészt arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy az ember tesztelje a saját hipotéziseit olyan embereken is, akik tudományos szempontból egyáltalán nem értenek a témához, viszont érintettek benne (pl. ő fekete fiatalokat kérdezett meg arról, hogy a darab nem túl atyáskodó-e a kisebbségekkel szemben). Másrészt pedig arról, hogy azon is kell gondolkozni, hogy az ember a kutatását hogyan tudja megismertetni azokkal is, akik nem értenek a témához, és valamilyen szinten bizonyítani, hogy a hétköznapi emberek számára is van értelme a témájának. Szerintem ez a pandzsábi rapp kutatása esetében nagyobb falat lesz, de innen szép nyerni.

A következő órám nem volt kevésbé szürreális, ugyanis a kultúraelmélet tárgyat egy olyan csaj tanítja, akinek a kutatási területe a dominák vállalkozóvá válása. Korábban csak simán a szado-mazó szex szubkultúrájával foglalkozott, de újabban rájött, hogy ennek a gazdasági oldala ragadja meg igazán, és voilá. Én tényleg próbáltam nem röhögni, mert végülis tényleg miért nevetségesebb az, hogy valaki a dominákról, mint kisvállalkozókról ír, mint hogy pandzsábi dalszövegeket elemezget, de nagyon nehéz volt. Úgy tűnik, hogy hiába volt az az egy év a CEU-n, a hanyatló nyugat morális dekadenciája még mindig meg tud lepni.

Az óra nagyon érdekes volt egyébiránt, főleg annak fényében, hogy a kultúratudomány legjelesebb képviselői és a leghíresebb műhely is Birminghamhez köthetők (igaz, hogy a nagy egyetemhez, a University of Birminghamhez, és nem az én kis feltörekvő Birmingham City Universitymhez, de mivel az UoB bezárta a tanszéket a 90-es évek végén, ezért kb. mindegy). Izgi olvasmányokat adnak, sokat lehet beszélni órán, és az is nagyon jó, hogy szinte mindenki nagyon más háttérből jön, így teljesen eltérő gondolataink meg élményeink vannak ugyanazokról a dolgokról. Mondjuk itt jegyezném meg, hogy itt is én vagyok az egyetlen külföldi. (Van ezen kívül egy ázsiai lány, aki lehet, hogy szintén nem brit, de mivel ő meg se szólalt egész órán, ezért valójában fogalmam sincs.) De vannak tipikus hátrányos helyzetű feketék, középkorú, intellektuális britek, meg egy lány, akin látszik, hogy azért tanulja ezt, mert nagy életkezdési válságában fogalma sincs, hogy amúgy milyen értelmesebb dologgal foglalkozhatna. Érdekes lesz.

Ezen kívül minden héten lesz egy konzultációs órám is, amin mind a két témavezetőmmel találkoznom kell és megvitatni legfrissebb kutatási eredményeimet. Nem tudom, hogy ezeket hogy fogom tudni ilyen tempóban produkálni, de az biztos, hogy nem szaroznak. Az egyetem és a tanárok is nagyon komolyan veszik ezt az egészet, vagy legalábbis az adminisztratív részét mindenképp. Komoly beszámolókat és munkaterveket kell készíteni minden konzultáció előtt és után, és ezeket le kell adni a doktori iskola titkárságán, akik számon tartják, hogy minőségileg és mennyiségileg is megfelelt-e a leadott cucc. Remélem, PhD-disszertáció gyanánt is le lehet adni ezeket a beszámolókat, mert egyelőre úgy látom, hogy kutatás meg írás helyett lehet, hogy inkább ezekre kell koncentrálnom majd az energiáim. Kell vezetnem majd kutatási blogot is, úgyhogy akit érdekel, hogy mi a helyzet a pandzsábiakkal Birminghamben, az egészen up to date lehet hamarosan.

Továbbá kiderült, hogy hetente egy napot be kell járnom majd abba a lemezkiadóba is dolgozni, amiről már a mútkor írtam. Ma voltam náluk az első megbeszélésen, és valami elképesztően vagányak.-Az irodájuk egy leélt, rozzant, üres gyártelep kellős közepén, egy feltörekvő hipsztertanyán van, ami tele van graffitikkel, növényekkel és szörnyen intellektuális emberekkel. Egyelőre a két főnökkel ismerkedtem meg, akik lényegében különbözőbbek nem is lehetnének, csak annyiban hasonlítanak, hogy mind a ketten nagyon jó fejek. (Meg, hogy együtt jártak a témavezetőmmel általánosba, és minden nagyszünetben megverték, mert idegesítően sokat beszélt... Ezt nem kommentálnám.) Az egyikőjük egy kicsi, indiai származású, öltönyös csóka, aki nem foglalkozik részletekkel, de minden fontos embert ismer, akit csak lehet. A másikuk egy hatalmas, tornacipős ír, aki megvalósít mindent, amit a nagyfőnök kitalált, viszont utál a középpontban lenni, és amennyire ekkora testtel lehet, igyekszik a háttérben maradni. Velem mind a ketten nagyon rendesek és kedvesek voltak, de az indiai elsősorban az ingyen munkaerőt látja bennem, az ír meg a potenciált. Azt mondjuk nem egészen tudom, hogy mire, de remélem, ez egy idő után mindkettőnk számára világossá válik.

Az első esemény, ahová velük mentem, az a Black History Month, vagyis a feketék történetéről szóló emlékhónap megnyitója volt. Ők persze a kötelező networkölés és az ingyen kaja után leléptek, de én maradtam a műsorra is. Na hát egy részére mármint. Sok mindent nem értettem amúgy, mert a műsorvezető egy híres stand-up komikus volt, aki leginkább különböző afrikai dialektusok utánozásával poénkodott, szóval az idő háromnegyed részében fogalmam sem volt, hogy min röhögnek a többiek, de tényleg szellemesnek tűnt. Utána viszont egy híres volt politikus tartott egy hosszú motivációs beszédet arról, hogy miért kell büszkének lenniük az örökségükre és a történelmükre. Egyrészt arról beszélt, hogy senki más nem annyira ellenálló, mint a feketék, hiszen több száz évnyi szolgasággal sem sikerült kipusztítani őket, másrészt meg arról, hogy ha ők nincsenek tisztában a saját történelmükkel, akkor a köcsög gyarmatosítók bármit mondhatnak róla, és el fogják hinni.

Namármost sok olyan dolog van a történelemben, amiért magyarként utólag is felelősséget érzek, de a gyarmatosítás és a rabszolgatartás pont nem tartoznak ezek közé, viszont ennek ellenére nagyon kínosan éreztem magam. A beszéd célja nagyrészt az volt, hogy hergelje a közönséget, akik amúgy végig bekiabáltak, és mindenféle módokon jelezték, hogy egyetértenek vagy nem, meg az egésznek volt egy általános fehérellenes éle. Én tényleg el tudom hinni, hogy ennek a frusztrációnak komoly oka van, de amúgy is kevesen voltunk a közönségben, akik láthatóan nem rendelkeztek afrikai örökséggel, nem egészen tudom, hogy miért kellett rajtunk élcelődni. A maradék három fehér is kellemetlenül fészkelődött, és én sem vagyok benne biztos, hogy nem ez volt az utolsó BHM-megnyitó, amire elmentem. Utána még volt egy borzalmas színdarab is, de arról már be kell valljam, hogy kiosontam. Nagyon érdekes élmény volt, és például a karibi zenekar, akik a kaja alatt játszottak, nagyon jók is voltak, de azért azt hiszem, nem ez lesz a kedvenc emlékem az ittlétemről. Most viszont szaladok táncórára.

Puszi mindenkinek!

Fapados egzisztenciális válság

Az utóbbi időben rájöttem, hogy gyűlölök írni. Lehet, hogy csak azért utáltam meg, mert ez a munkám tulajdonképp, de mindenesetre az életkedvem minden egyes alkalommal erőst megcsappan, mikor egy megnyitott Word-dokumentum néz vissza rám pökhendien a képernyőről. Persze az utóbbi időben a hangulatom amúgy se volt valami szivárványos, de most végre sikerült valami, amit mindig is szerettem volna (értsd: külföldi doktori menő helyen, menő témavezetővel), és amelynek következtében remélhetőleg vagány dolgokat fogok művelni az elkövetkező három évben, szóval akár még az íráshoz is lehet kedvem megint. Akárhogyan is, teszek egy próbát.

Terveim szerint ezen a felületen a birminghami hétköznapokról fogok beszámolni, hogy mindenki megnyugodhasson, hogy még élek, nem tértem át semmilyen keleti vallásra (főleg nem az i-betűsre), nem felejtettem el magyarul, illetve nem szültem színes bőrű gyerekeket. Továbbá remélem, hogy ez fórum lesz arra is, hogy a Bodri vedlésére, anyám instagramon fellelhető visszerére, illetve apám szőlőművelési nehézségeire megfelelőképp reagálhassak. (Bödőcs 2016) Végül, de nem utolsó sorban ha ide írok, áltathatom magam azzal, hogy valami hasznosat csinálok, és így tovább halogathatom annak a harminckilenc és fél cikknek a megírását, amelynek befejezéséhez végtelenül inkompetensnek érzem magam, ezért pofátlanul régóta bujdokolok különböző szerkesztők elől.

Ezután a szíves invitáció után, kérlek, foglaljatok helyet velem a mókavonaton.

Én már napok óta ezen ülök, ugyanis hétfőn loholtam haza Isztambulból, hogy délután még el tudjak köszönni a családtól Komáromban (és egyúttal betömjek nagy mennyiségű lángost és túrótortát, amelyekre azóta is nagy nosztalgiával gondolok vissza), majd hogy visszajöjjek kedden hajnalban Budapestre, hogy becsomagoljak, olyan állapotban hagyjam itt a lakást az elkövetkező három évre, ami kicsit kevésbé emlékeztet egy nukleáris katasztrófa másnapjára, továbbá elköszönjek apukámtól. Ez nyilvánvalóan teljesen esélytelen volt alapból is, szóval végeredményben alig meglepő, hogy igazából fogalmam sincs, mit hoztam magammal (az utolsó három dolog, amit bepasszíroztam a teljesen teli táskámba egy guriga vécépapír, egy fél pár magassarkú cipő és egy nyúl alakú párna volt), de cserébe nem köszöntem el a szomszéd nénitől, és bent hagytam egy adag pörköltet a hűtőben indulás előtt. Remélem, a cipő párja, a néni és a pöresz is türelmesen várnak majd, és három év múlva őszinte mosollyal örülnek a viszontlátásnak.

(Ez persze azért még mindig jobb, mint a legutolsó két külföldre költözésem, mert akkor mind a kétszer a vonatjegy maradt otthon. Ha más nem, most legalább a beszállókártyám nálam volt (Mr. Júlia Sziváké legalábbis), meg pontosan 21 és fél kiló szar. Hogy milyen alkotóelemekből áll össze ez a 21 és fél kiló, az egyelőre nem tisztázott, de hamarosan kiderül.)

Paplan nélkül, bikiniben azért még Birmingham se az igazi

Kiderült, hogy mindent hoztam, kivéve pénzt és meleg ruhát. Véletlenül elhoztam a tavalyi órarendemet és az Erzsébet-kártyám aktiválásáról szóló papírt, ezzel szemben az átváltott fontjaimat és a meleg pulóvereimet hanyag eleganciával otthon hagytam. Miért is volna szükségem bármelyikre is a 10 fokban, ha van nálam egy kis forint, török líra és egy fürdőruha. Ha már a felszerelésbeli hiányosságoknál tartunk, éppenséggel ágyneműt is hozhattam volna, mert ugyan kaptam szobát az egyetem legmenőbb kolijában, de a belevalóról nekem kellett volna gondoskodni. Szerencsére tegnap már el tudtam menni paplant meg ágyneműt venni, úgyhogy most már egészen otthonos a szobám, de az első két éjszaka azért nem volt valami jó.

A kolim amúgy nagyon vagány, tavaly épült és közvetlenül az én kampuszom mellett van. Van saját kis fürdőszobám is, és két másik lánnyal osztozom a konyhán, meg a folyosón. Ez elméletileg tök jó, gyakorlatilag viszont a szobám pontosan úgy néz ki, és olyan jól is van szigetelve, mintha legóból építették volna. Egy forgalmas útra néz az egyetlen ablakom (ami egyben az egyik falam is) és egy nagyon pici radiátor próbál valamit tenni a hőmérséklet pozitív tartományban tartása érdekében. Ehhez nem tudom, hogy hozzá fogok-e tudni szokni, de mindenesetre már vettem egy szemérmetlenül fluffy meleg vizes palackot, azért így jobb.

Az egyetlen lakótársam, akivel már találkoztam is, egy nagyon kedves brit lány, akitől először kicsit féltem, de ezt azóta eléggé szégyellem. Mentségemre szóljon, hogy első este azzal mutatkozott be, hogy felsorolta az összes orvosilag igazolt viselkedészavarát és mentális problémáját, és figyelmeztetett, hogy ha hozzáérek a cuccaihoz, akkor bántani fog, akkor is, ha egyébként nem akarna. Azóta elég nagy ívben kerülök mindent, amire az ő neve van írva, meg próbálok vele kedves beszélgetéseket folytatni. Asszem ráfér amúgy. Legalábbis az, hogy a negyvenhez közel még mindig koliban lakik, egyetemre jár és mindenkit bánt, aki a cuccaihoz ér, valahogy ezt sugallja. Ő is azt gondolja szerintem, hogy segít nekem, mert egyrészt sose értem, amit beszél, úgyhogy gondolom azt hiszi, hogy angolul se tudok, meg tegnap elkísért a boltba és tanúja volt annak, ahogy minden egyes útkereszteződésben a rossz irányba nézek, úgyhogy gondolom azt is hiszi, hogy közlekedni se tudok. (Mondjuk mind a kettő igaz valamilyen szinten.) Szóval ez egy egymás istápolásán alapuló, gyönyörű barátság kezdete (amely tovább virágozhat az „Érett diákok diákszervezetének” keretében, amelynek ő az elnöke, és amelybe engem is meghívott... aggasztó.)

Egy tanszékre is járunk amúgy, ő is média szakos, csak MA-n és nem PhD-n, mint én (hahhhh, ezt még mindig nagyon jól esik leírni.) Tegnap találkoztam egyébként a többi elsős doktoris hallgatóval, mert akkor volt a bevezető nap, amikor minden fontos és kevésbé fontos infót elmondtak, és megismerkedhettünk egymással meg néhány tanárral. Egészen elképesztőek a többiek. Azt még nem sikerült felfedeznem, hogy mi a közös bennünk, de mind nagyon sajátos figurák. Én vagyok az egyetlen nem brit és harminc alatti, ami nagyon meglepő, de a felsőbbévesek szerint ez itt átlagos. A doktori iskola az Arts, Design and Media intézetben van, úgyhogy a szaktársaim dolgozatai a „pszichiátriai betegségek a Disney-rajzfilmekben”, a „Bach-korabeli hangszerek a régi angol zenében”, a „fekete férfiak maszkulinitásának megjelenése a közbeszédben” témáitól a „Shakespeare-relikviák a világ körül” témáig terjed. Persze a legvagányabb a „többnyelvűség és identitás a brit ázsiai zenészek dalszövegeiben” téma, ami épp véletlenül az enyém. Szóval érdekes volt nagyon a megbeszélés, de kicsit aggódom, hogy mi közöm tud majd lenni hozzájuk. Ők egyelőre nem tűntek úgy, mintha rettenetesen érdeklődnének szerénységem iránt.

A témavezetőm viszont annál ígéretesebb BFF-alapanyagnak tűnik. Már régóta követem a munkásságát, és egyszer élőben is találkoztunk az interjúm előtt, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire cuki. Egyrészt azzal fogadott, hogy elmesélte, hogy egész nyáron azért küzdött az egyetemen, hogy nekem szerezzen ösztöndíjat („mert megérdemlem”, ezt mondta. Eszem a zúzáját), másrészt szerintem rendesen érdekli a témám, és mindezen túl emberileg is nagyon kedves meg rendes. Este együtt mentünk egy fogadásra, a lemezkiadóhoz, ahol dolgozni fogok, és ott is végig tök jót beszélgettünk. Nagyon közvetlen, nagyon laza, de ugyanakkor meghallgat és komolyan is vesz. Egyelőre túl szépnek tűnik, remélem azért igaz.

A lemezkiadós program vagányabbnak hangzott elsőre, mint amilyen volt, de azért élveztem. A kiadót, akikkel együtt fogok dolgozni a PhD-mon PUNCH Recordsnak hívják és Birmingham egyik alter lemezcége, aminek főleg társadalmi missziója van, mert fekete és más bevándorló hátterű fiatal zenészeknek akar kitörési lehetőséget biztosítani. Ennek megfelelően tegnap a "Vissza a gyökerekhez" turné nyitóeseményén voltunk, aminek a keretében fiatal fekete zenészek fognak a környéken turnézni fél évig. Elég laza volt a dolog, egy garázsban tartották és körülbelül 20 vendég volt, de a zene meglepően jó volt, meg egy csomó producer, zenész és hasonló arcok voltak jelen, akiknek a témavezetőm egytől egyig bemutatott – gondolom azért, hogy rádöbbentsen inkompetenciám teljességére.

Szörnyen kínos lesz ez a dolog, mert neki valami egész elképesztő tehetsége van az ismerkedéshez – nagyon nagyon kedves, mindenkivel megtalálja a közös hangot, elsztorizgat és aztán később is emlékszik a nevekre és arcokra. Nekem ezek közül egyik se megy, de főleg az emlékezés. Úgyhogy inkább csak a háta mögött bujkáltam végig, miközben Afrika-formájú muffinokat majszoltam, és elképedve figyeltem azt, hogy ő micsoda keverőgép. Ha nagy leszek, én is ilyen akarok lenni. Mondjuk asszem muszáj is lesz. Vagy ha nem megy, akkor még mindig csatlakozhatok valamelyik „Birminghami magyarok” facebook-csoporthoz (legalább 3 van, és mindegyiknek az a leírása, hogy „azoknak, akiket kitiltottak az előző csoportból”, „azoknak, akik nem tudják elviselni a véleménydiktatúrát a másik két csoportban” stb.), és elvállalhatom valamelyik hirdetett pozíciót. Egyelőre a kutyakozmetikus és a takarítőnői álláson gondolkozom, de lehet, hogy azért még inkább próbálkozom kicsit a doktori suliban, mielőtt végleges döntést hozok.

Puszi mindenkinek.