Életem első órája Birminghamben – elméletben

Elkezdődött életem 19. tanéve. Megvoltak az első óráim. Háromból kettőre be is tudtam menni. Az első, aminek az a címe, hogy Creative industries (és mivel egyelőre nem voltam, nem tudom, hogy mit jelent valójában), az kicsit gellert kapott a brit bankrendszertől. Azért, hogy a zsíros kis ösztöndíjamat megkaphassam, meg egyáltalán embernek számítsak a brit oktatási rendszerben, muszáj, hogy legyen brit bankszámlaszámom. Csak nem volt olyan egyszerű szert tenni egyre, elsősorban azért, mert lusta szar vagyok és gyűlölöm a saját adminisztratív ügyeimet intézni (másét szívesen és hatékonyan csinálom, szóval lövésem sincs, hogy mi ez a rendszer, de eléggé kellemetlen), így neki se álltam időben, mire meg már tényleg muszáj volt, addigra megérkezett a városba a maradék tízezer diák is rajtam kívül, akik szintén mind bankszámlát akartak nyitni. Nyilvánvalóan annak se néztem utána, hogy melyik bankot érdemes választani, ezért csak besétáltam egybe, aminek jól nézett ki a logója, de valószínűleg mások is ez alapján választottak, mert olyan sorok voltak bent, hogy a sorkezelő asszisztensek egymás után három napon küldtek el azzal, hogy aznap már nincs esélyem sorra kerülni.

Nekem tegnap viszont már muszáj volt bankszámlaszámot kerítenem, vagy különben éhen halok októberben (bár végülis annyira szörnyű a kaja, hogy ez lehet, hogy pillanatnyilag a legkellemesebb halálnem, amit el tudok képzelni), úgyhogy átpártoltam a szomszéd bankhoz, amely lényegében az egyetlen bank volt, ahol nem szerettem volna bankszámlát nyitni, mert semmi jót nem hallottam róluk. Egyelőre se pénzem, se bankkártyám, úgyhogy érdemben nem tudok nyilatkozni, de a véleményem csak annyiban lett pozitívabb róluk, hogy náluk legalább voltak kirakva kanapék, ahol egymás ölében ülve kókadozhattunk sorstársaim tömkelegével, míg sorra nem kerültünk. Én fél órával a nyitás után (9:30) érkezve a 28-as sorszámot kaptam, amellyel lényegében egy 4 és fél órás közösségi pszichológiai mélyinterjúra is beneveztem, ugyanis a bankos kisasszonyok nyitott irodaajtaján át az összes interjú kihallatszott. Kicsit érdekes volt legalább, mert így különböző nemzetiségű és családi hátterű emberekről tudhattam meg, hogy pontosan mennyit keresnek, fognak-e többet keresni a jövőben, mik a karrierterveik, vannak-e gyerekeik, élnek-e a szüleik, ha nem, miben haltak meg és mikor, sőt, mire sorra kerültem, addigra teljesen képbe kerültem a különböző számlacsomagokkal is.

Mikor én bejutottam (1:30), akkor az ügyintéző már csak néhány családi telefont bonyolított le, miközben ötször elírta a vezetéknevemet (no surprises there), és szinte fél óra alatt már meg is lett az új bankszámlám. Innentől fogva már csak a nemlétező wifijükről kellett letöltenem azt az applikációt, amit az én telefonom nem ismer fel, azért, hogy a nemlétező pénzemet küldözgethessem magamnak a megtakarítási számlámról a folyószámlámra. Az utolsó kettő amúgy elméletileg létezik, és mivel ez volt a cél, ezért a nap tulajdonképp sikerként könyvelhető el.

Életem első órája Birminghamben – a valóságban

Azóta viszont már ténylegesen voltam órákon is, méghozzá egy dupla kutatásmódszertanon és egy kultúraelméleten. Nem tudom eldönteni, hogy melyik volt furább élmény, de talán inkább a kutatásmódszertan. Az óra első fele azzal telt, hogy a dékán megpróbálta számunkra dekonstruálni a dekonstrukciót azzal, hogy bejött és hülye, irreleváns kérdéseket tett fel mindenkinek. Az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy kutatni egyet jelent azzal, mint állandóan bizonytalannak lenni, továbbá azt is belénk akarta sulykolni, hogy nagyon fontos mindent megkérdőjeleznünk, amit addig gondoltunk. Én csak azt kérdőjeleztem meg az óra végére, hogy biztos jó döntés volt-e kávé nélkül jönni, de voltak, akik rendesen összeomlottak. Azért az elég érdekes látvány volt, hogy emberek, akik a saját területükön elismert szakemberek, mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, ha nem ők vannak hatalmi pozícióban és nem tudják, hogy mi történik épp. Én eléggé hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy nem értek valamit, sőt, azt is tudom, hogy a kutatási témámról sem tudok semmit, tehát nekem ezek nem voltak olyan elementáris erejű felismerések, de gondolom, ha az ember hatvan éves és azt hiszi, már mindent látott, akkor azért ez zavaró.

Az óra második fele teljesen szürreális volt. Mivel én az Arts, Design és Media intézetben vagyok, sok olyan PhD-s évfolyamtársam van, aki festő, zenész, divattervező stb., tehát valami gyakorlati dolog alapján csinálja a doktoriját. És elméletileg ez a suli azért ennyire innovatív, mert teret biztosít annak, hogy a képzőművészet és az akadémia határterületeit lehessen bejárni és ezek kereteit feszegetni. Az első előadó arról beszélt, hogy ő hogyan közelítette meg a posztmodern feminista irodalmat olyan festményeken keresztül, amelyek nem festmények a szó hagyományos értelmében, hanem olyan dolgok, amelyek festékpigmenteket tartalmaznak, vagyis színes installációkat csinált arról, hogy az írás és a festészet hogy hatnak egymásra, és erről írt és festett és festett és írt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amorf, színes izéket alkotott, amelyek gyakran betűket is tartalmaznak.

Szerintem az volt a fő gondolata, hogy a festészet gyakorlata is lehet tudományos, de az a baj, hogy az egyetlen példa, amit említett, az engem sajnos pont nem győzött meg. Arról mesélt, hogy ő úgy szokott tudományos cikkeket írni, hogy nagyon hosszú pergamentekercsekre festi őket vízfestékkel és /vagy kollázsként rakja össze őket, amelyeket aztán egy performansz keretében olvas föl konferenciákon. Igazán nem akarok görény lenni, de a képek alapján a performansz is furának tűnt, nemcsak a földig érő pergamentekercsek, bár ki vagyok én, hogy ítélkezzek a saját kis beszűkült társadalomtudós szemszögemből.

A második prezentáció viszont nagyon magával ragadó volt. Egy olyan nő tartotta, aki a PhD-jának a keretében olyan operát akar írni, ami a tömegek számára is vonzó, viszont mégsem musical. Arról beszélt, hogy hogyan próbál inputot szerezni teljesen laikusoktól, konzervatóriumi diákoktól stb. arról, hogy mitől érzik azt, hogy egy opera modern és hallgatható. Meg arról, hogy mennyire random dolgok tudják motiválni az embert, és hogy őt például egy takaróvarró szakkör ihlette arra, hogy úgy rakja össze a librettót ahogy. Zárásként még el is énekelt egy áriát a készülő műből. Sose énekeltek még nekem kutatásmódszertan órán, és azt kell, hogy mondjam, hogy így azért élvezetesebb a dolog, úgyhogy engem tulajdonképp meggyőztek.

Ezen kívül voltak olyan gondolatai is, amiket szerintem én is fogok tudni hasznosítani. Egyrészt arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy az ember tesztelje a saját hipotéziseit olyan embereken is, akik tudományos szempontból egyáltalán nem értenek a témához, viszont érintettek benne (pl. ő fekete fiatalokat kérdezett meg arról, hogy a darab nem túl atyáskodó-e a kisebbségekkel szemben). Másrészt pedig arról, hogy azon is kell gondolkozni, hogy az ember a kutatását hogyan tudja megismertetni azokkal is, akik nem értenek a témához, és valamilyen szinten bizonyítani, hogy a hétköznapi emberek számára is van értelme a témájának. Szerintem ez a pandzsábi rapp kutatása esetében nagyobb falat lesz, de innen szép nyerni.

A következő órám nem volt kevésbé szürreális, ugyanis a kultúraelmélet tárgyat egy olyan csaj tanítja, akinek a kutatási területe a dominák vállalkozóvá válása. Korábban csak simán a szado-mazó szex szubkultúrájával foglalkozott, de újabban rájött, hogy ennek a gazdasági oldala ragadja meg igazán, és voilá. Én tényleg próbáltam nem röhögni, mert végülis tényleg miért nevetségesebb az, hogy valaki a dominákról, mint kisvállalkozókról ír, mint hogy pandzsábi dalszövegeket elemezget, de nagyon nehéz volt. Úgy tűnik, hogy hiába volt az az egy év a CEU-n, a hanyatló nyugat morális dekadenciája még mindig meg tud lepni.

Az óra nagyon érdekes volt egyébiránt, főleg annak fényében, hogy a kultúratudomány legjelesebb képviselői és a leghíresebb műhely is Birminghamhez köthetők (igaz, hogy a nagy egyetemhez, a University of Birminghamhez, és nem az én kis feltörekvő Birmingham City Universitymhez, de mivel az UoB bezárta a tanszéket a 90-es évek végén, ezért kb. mindegy). Izgi olvasmányokat adnak, sokat lehet beszélni órán, és az is nagyon jó, hogy szinte mindenki nagyon más háttérből jön, így teljesen eltérő gondolataink meg élményeink vannak ugyanazokról a dolgokról. Mondjuk itt jegyezném meg, hogy itt is én vagyok az egyetlen külföldi. (Van ezen kívül egy ázsiai lány, aki lehet, hogy szintén nem brit, de mivel ő meg se szólalt egész órán, ezért valójában fogalmam sincs.) De vannak tipikus hátrányos helyzetű feketék, középkorú, intellektuális britek, meg egy lány, akin látszik, hogy azért tanulja ezt, mert nagy életkezdési válságában fogalma sincs, hogy amúgy milyen értelmesebb dologgal foglalkozhatna. Érdekes lesz.

Ezen kívül minden héten lesz egy konzultációs órám is, amin mind a két témavezetőmmel találkoznom kell és megvitatni legfrissebb kutatási eredményeimet. Nem tudom, hogy ezeket hogy fogom tudni ilyen tempóban produkálni, de az biztos, hogy nem szaroznak. Az egyetem és a tanárok is nagyon komolyan veszik ezt az egészet, vagy legalábbis az adminisztratív részét mindenképp. Komoly beszámolókat és munkaterveket kell készíteni minden konzultáció előtt és után, és ezeket le kell adni a doktori iskola titkárságán, akik számon tartják, hogy minőségileg és mennyiségileg is megfelelt-e a leadott cucc. Remélem, PhD-disszertáció gyanánt is le lehet adni ezeket a beszámolókat, mert egyelőre úgy látom, hogy kutatás meg írás helyett lehet, hogy inkább ezekre kell koncentrálnom majd az energiáim. Kell vezetnem majd kutatási blogot is, úgyhogy akit érdekel, hogy mi a helyzet a pandzsábiakkal Birminghamben, az egészen up to date lehet hamarosan.

Továbbá kiderült, hogy hetente egy napot be kell járnom majd abba a lemezkiadóba is dolgozni, amiről már a mútkor írtam. Ma voltam náluk az első megbeszélésen, és valami elképesztően vagányak.-Az irodájuk egy leélt, rozzant, üres gyártelep kellős közepén, egy feltörekvő hipsztertanyán van, ami tele van graffitikkel, növényekkel és szörnyen intellektuális emberekkel. Egyelőre a két főnökkel ismerkedtem meg, akik lényegében különbözőbbek nem is lehetnének, csak annyiban hasonlítanak, hogy mind a ketten nagyon jó fejek. (Meg, hogy együtt jártak a témavezetőmmel általánosba, és minden nagyszünetben megverték, mert idegesítően sokat beszélt... Ezt nem kommentálnám.) Az egyikőjük egy kicsi, indiai származású, öltönyös csóka, aki nem foglalkozik részletekkel, de minden fontos embert ismer, akit csak lehet. A másikuk egy hatalmas, tornacipős ír, aki megvalósít mindent, amit a nagyfőnök kitalált, viszont utál a középpontban lenni, és amennyire ekkora testtel lehet, igyekszik a háttérben maradni. Velem mind a ketten nagyon rendesek és kedvesek voltak, de az indiai elsősorban az ingyen munkaerőt látja bennem, az ír meg a potenciált. Azt mondjuk nem egészen tudom, hogy mire, de remélem, ez egy idő után mindkettőnk számára világossá válik.

Az első esemény, ahová velük mentem, az a Black History Month, vagyis a feketék történetéről szóló emlékhónap megnyitója volt. Ők persze a kötelező networkölés és az ingyen kaja után leléptek, de én maradtam a műsorra is. Na hát egy részére mármint. Sok mindent nem értettem amúgy, mert a műsorvezető egy híres stand-up komikus volt, aki leginkább különböző afrikai dialektusok utánozásával poénkodott, szóval az idő háromnegyed részében fogalmam sem volt, hogy min röhögnek a többiek, de tényleg szellemesnek tűnt. Utána viszont egy híres volt politikus tartott egy hosszú motivációs beszédet arról, hogy miért kell büszkének lenniük az örökségükre és a történelmükre. Egyrészt arról beszélt, hogy senki más nem annyira ellenálló, mint a feketék, hiszen több száz évnyi szolgasággal sem sikerült kipusztítani őket, másrészt meg arról, hogy ha ők nincsenek tisztában a saját történelmükkel, akkor a köcsög gyarmatosítók bármit mondhatnak róla, és el fogják hinni.

Namármost sok olyan dolog van a történelemben, amiért magyarként utólag is felelősséget érzek, de a gyarmatosítás és a rabszolgatartás pont nem tartoznak ezek közé, viszont ennek ellenére nagyon kínosan éreztem magam. A beszéd célja nagyrészt az volt, hogy hergelje a közönséget, akik amúgy végig bekiabáltak, és mindenféle módokon jelezték, hogy egyetértenek vagy nem, meg az egésznek volt egy általános fehérellenes éle. Én tényleg el tudom hinni, hogy ennek a frusztrációnak komoly oka van, de amúgy is kevesen voltunk a közönségben, akik láthatóan nem rendelkeztek afrikai örökséggel, nem egészen tudom, hogy miért kellett rajtunk élcelődni. A maradék három fehér is kellemetlenül fészkelődött, és én sem vagyok benne biztos, hogy nem ez volt az utolsó BHM-megnyitó, amire elmentem. Utána még volt egy borzalmas színdarab is, de arról már be kell valljam, hogy kiosontam. Nagyon érdekes élmény volt, és például a karibi zenekar, akik a kaja alatt játszottak, nagyon jók is voltak, de azért azt hiszem, nem ez lesz a kedvenc emlékem az ittlétemről. Most viszont szaladok táncórára.

Puszi mindenkinek!