Sziasztok,

Ezúton tudatom minden kedves érdeklődővel, hogy még mindig megvagyok. Ez az elmúlt év fényében egészen meglepő, de azért valahol kellemes ez a meglepetés. Igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem a beszámolómat, mert nincs olyan dolog, ami ne változott volna meg azóta, mikor legutoljára írtam. Azóta rájöttem, hogy nemhogy nem fenékig tejfel a PhD kalandom, de igazából semmi sem olyan, mint ahogy elképzeltem. Se a témám nem volt úgy jó, ahogy gondoltam, se a témavezetőm nem olyan, se a munkahelyem nem vált be igazán és amúgy igazából ezek közül egyik sem érdekel itt senkit, mert úgyis minden csak darabra megy. Darabra meg megvagyok én is meg a kutatásom is. Részletesebben ezeket az ügyeket nem tárgyalnám, mert már így is sokkal többet panaszkodtam erről, mint valaha is kellett volna, másrészt meg igazából örülök, hogy valamennyire kievickéltem a depressziómból, úgyhogy inkább azokról a dolgokról írnék, amik másoknak is érdekesek lehetnek, és nem csak az én nyomoromat taglalják. Induljon az optimista blogposzt.

Sok mindent csinálok mostanában megint, ezek közül vannak, amiket igazán élvezek. Elkezdtem dolgozni az egyetememen pár hónapja egy hasonló állásban, mint amit otthon csináltam a kutatócsoportnál. Tudományoskodás mondjuk nincs, amit annyira nem is bánok, hanem főleg rendezvényeket szervezünk. Na de milyeneket! Egyszer hallottam a tévében, hogy valaki azt mondta hogy “Bombay is like London on acid” és valahogy így érzek én is a munkámmal kapcsolatban. Ez a kutatócsoport az előző kutatócsoportom teljesen betépett verziója. Látszatra teljesen normális dolgokat csinálunk mindig, pl. konferenciákat, módszertani előadásokat és workshopokat rendezünk, de valahogy mégis totál elmebeteg lesz mindig a vége. Most épp egy konferenciát szervezünk, aminek az a témája, hogy PhD kutatók reflektálnak arra, hogy ők maguk hogyan viszonyulnak a saját kutatásukhoz. Eddig oké, nem? Akkor elmondanám, hogy egy darab hagyományos előadásunk sem lesz, hanem csak workshopok, amiken 1. pucéran, farkas módjára üvöltve, pénzérmékkel töltött óvszereket széttépve fogják fölfedezni, hogy majd milyen lesz a szerelem a jövőben, 2. telepatikusan, magukban hümmögve fognak dallamokat közvetíteni a közönség felé, 3. agyagozás közben fogják rávenni a workshop résztvevőit arra, hogy felemás zoknikat párosítsanak össze és furcsa formájú tárgyakat csomagoljanak csomagolópaprba azért, hogy igazán átérezzék, hogy a hétköznapi tevékenységek hogy zavarják meg az alkotási folyamatot, 4. egy üvegház fakeretének bepácolása közben felvett hangfelvételeket lejátszva fognak azon elmélkedni, hogy mit és mit nem jelent a „struktúra” az ember életében. Satöbbi.

Amint azt sejthetitek, nem annyira egyszerű ezeket a dolgokat értelmezni sem, de ezektől az előadóktól a szükséges információkat beszerezni sem. Az gondolom nem elég művészhez méltó, hogy elsőre válaszoljanak egy emailre, amiből kiderül, hogy az előadáshoz szükséges tévéket nekünk kell-e összeguberálni az egyetemről, vagy hoznak-e magukkal, úgyhogy ez eléggé sok meló, amit ráadásul én vállaltam, ha már egyszer az absztraktok kiválogatásához nem éreztem magamat eléggé felvilágosultnak. Szerencsére a mi általunk szükségesnek tartott kellékeket már megrendeltük Amazonról, úgyhogy hamarosan érkezik a száz darab buborékfújó és csillámágyú. Imádom. Nagyon nagyon szórakoztat ez az egész közeg és az, ahogy a saját kis hagyományos tudományos hátteremmel próbálok beilleszkedni. Azért ne aggódjatok, valamennyire sikerült, de nem vetkőztem még ki magamból teljesen. Se átvitt, se hagyományos értelemben és nem is nagyon tervezem.

Ezen kívül ugyan lehet sok minden rossz dolgot mondani az angol tudományos életre (a legtöbb igaz is), de azért a jó oldalával is találkozom. Ez leginkább az utóbbi két hónapban mutatkozott meg, és akkor sem a saját egyetememen, hanem konferenciákon meg előadásokon. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek a könyveit évek óta olvasom, ami azért nagy élmény és sajnos otthon kevésbé valószínű, hogy előfordulna. Ezek a híres emberek általában teljesen mások, mint ahogy elképzeltem őket. Voltak, akik sokkal izgalmasabbak, jobb előadók meg jobb fejek, mint ahogy gondoltam. Nemrég voltam Romila Thapar, híres indiai történész előadásán. Ő például valami egészen elképesztő. Körülbelül ötezer éves, de sokkal frissebb szellemileg mint én valaha is voltam vagy leszek, és olyan előadásokat tart, hogy az ember még az Instagramját se lesi meg alatta. Láttam William Dalrymple-t, a kedvenc útikönyv-írómat is, akinek az előadása szintén lenyűgözött. Mondjuk őt eléggé máshogy képzeltem, mert előben... hát beszédhíbás, hiperaktív és kicsit úgy néz ki mint egy két méteres bohóc. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy így hogy illeszkedik be a delhi elit köreibe, de roppant karizmatikus, az nem kérdés. A már említett indiai elit köreiből megszemléltem Shashi Tharoor, feleséggyilkos politikust valamint Javed Akhta költőt, akinek a filmdalszövegeiből az MA-s szakdolgozatomat írtam. Azért akkor eléggé meghatódtam, de lehet, hogy csak öregszem és kezdek szentimentális lenni.

A múltkor ebéd közben bemutattattam John Brockingtonnak és John Brockingtonnénak, akiknek a hinduizmusról szóló könyvéből vizsgáztam indológián. (Nem teljesen értették, hogy miért vagyok ennyire, lelkes, de elmagyaráztam nekik és... utána se értették. De azért kedvesek voltak. Vagy csak britek.) Talán a legérdekesebb élmény az volt, amikor találkoztam azzal a proffal, akinek éveken keresztül szerettem volna bekerülni a cukroskosarába, aki lényegében a bollywoodi filmek tudományos nagyasszonya és nagyjából az atyaúristen volt a szememben éveken keresztül. Ő volt az első, akihez PhD-ra jelentkeztem és akihez éveken keresztül próbáltam ténylegesen bekerülni. Ez volt az első találkozásom a külföldi témavezetők furcsa világával lényegében még valamikor 2015-ben. Nagyon kedvesen válaszolt az érdeklődésemre, biztatott, el is olvasta a cuccaimat, sőt, igazából fel is vett, de hát megmondta, hogy a kisujját nem fogja mozdítani azért, hogy kapjak ösztöndíjat. Ezt jól be is tartotta, úgyhogy azóta se járok a SOAS-ra, de igazából annyira nem bánom. (Mondjuk elsősorban azért, mert el sem tudom képzelni mennyire csóró lennék, ha Londonban laknék.) Találkoztunk most élőben egy konferencián és még beszélgettünk is. Nagyon kínos volt. Olyan igazán rettenetesen kínos. Én biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs, hogy ki vagyok, mert volt már pár éve, amikor leveleztünk és nyilvánvalóan több száz emberrel van kapcsolatban azóta is, de az egész beszélgetés alatt a névtáblámat nézte, arról faggatott, hogy kapok-e itt pénzt és hogy nem foglalkozom-e valami bollywoodi témával. Gondolom, ez lett volna a nagy pillanat, hogy coming outoljak és megmondjam neki, hogy jégből van a szíve és összetörte a gyerekkori álmaimat, de… inkább betömtem a számat sütivel és nem nyilatkoztam semmiről. Nem biztos, hogy ezek után leszünk legjobb barátnők, de valahogy őszintén zavart ez a találkozás. Kicsit olyan érzés volt, mint valaki olyasvalakivel találkozni, akibe halálosan bele vagy esve, de ő azt sem tudja, hogy te létezel.

Találkoztam egy másik nőcivel is, akinek szintén olvasom a könyveit és őt is teljesen máshogy képzeltem el. Mivel a könyveiben sokat ír arról, hogy milyen pandzsábi partikba járt és az emberek ott hogy viselkednek, hát… nem erre számítottam. Nem hiszem, hogy idős, de olyan igazi visszafogott, pici indiai nénike, teljesen hagyományos ruhában, nagy, ősz konttyal. Nagyon emlékeztet az egyik előző hindi lektorunkra az ELTE-n (még sántikál is), és amennyire a lektor dzsíről nem tudom elképzelni, hogy ropja a bhangrát a diszkóban, ugyanúgy róla sem. De igazából tök mindegy, mert mikor végre sikerült ráerőszakolnom a társaságomat, akkor nagyon érdeklődött a kutatási témámról (vagy legalábbis nem kezdett el a saját dolgairól beszélni, mint a témavezetőm, úgyhogy én azt már érdeklődésnek veszem). Ő kap egy pirospontot. Találkoztam egy harmadik nővel is, akinek olvasom a cuccait. Lehetséges, hogy nem kéne előre elképzelnem dolgokat emberekről igazából, mert a munkája meg a neve alapján egy igazi vonalas német profot képzeltem el. A valóságban ehhez képes narancssárgára van szolizva, 70 éves és egy türkizkék lebernyegben adott elő és úgy gesztikulált, ahogy még senkit nem láttam. Annyira meghatódott előadás közben, hogy elkezdett zokogni meg minden. Nagyon fura volt. Úgy igazán.

Ez lehet, hogy a legstréberebb dolog a világon, de ezek a találkozások meg élmények nekem tényleg nagyon sokat segítettek abban, hogy jobban tudjam értékelni azt, hogy milyen jó dolgom van sok szempontból, és hogy kiemelkedjek az önsajnálat bugyraiból, ahol szintén – valamennyire jogosan – leledztem. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem éreztem magamat szakmailag felkészültnek (ez most se változott, csak most már rájöttem, hogy azért ez nem olyan nagy dráma) meg hogy nem annyira volt saját társaságom. Szerencsére mind a kettő javult azért. Voltam egy nagy indológus konferencián Exeterben és az rengeteget segített, hogy kevésbé érezzem magam idiótának. Itt, Birminghamben rajtam kívül senki sem foglalkozik indiai témával, szóval egyrészt roppant furának tarják, hogy fehér, kelet-európai létemre indiai dolgok érdekelnek, másik oldalról viszont meg nem vagyok eléggé fura, mert nem szerzek zene nélküli zenét például, mint a kollégám a kutatócsoportban.. Senki nem foglalkozik még csak hasonló témával sem, mint az enyém. Ami egyrészt tök jó, mert így folyamatosan új impulzusok érnek és minden kollégától, diáktárstól és tanártól tudok tanulni olyan dolgokat, amikről nem is álmodtam volna (lsd. fentebb), de ugyanakkor hát... Az ember elég hamar egy jó kis intellektuális űrben tudja találni magát. De ezért volt jó ez a konferencia, mert elmentem ide és találkoztam egy csomó hasonló érdeklődésű emberrel, és végre hozzá tudtam szólni előadásokhoz, voltak értelmes kérdéseim és egész egyszerűen csak jó volt. Azóta gigászi szervezkedésben vagyunk, mert kitaláltuk, hogy csinálunk egy indiai zenével foglalkozó kutatócsoportot, és most nagyban tagokat keresünk meg pályázatokat írkodunk. Na jó, én találtam ki és én írom, de a többiek is partnerek. Az is valami.

Szóval tudományos szempontból azért nem olyan rossz itt, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az ég adta világon bármilyen anyaghoz hozzá lehet férni, ha nem, akkor meg a könyvtárosok szemforgatás és morgolódás nélkül beszerzik. Most kicsit felpezsdült az egyetemi élet is, meg én is jobban eljárok mindenféle előadásokra, workshopokra és sörözésekre, úgyhogy a helyzet jóval kevésbé vészes mint pár hónapja. Meg kellemesen kitavaszodott. Ja nem, ez már a nyár. Akárhogyan is, mielőtt túlzottan meghatódok magamtól, most megyek és befejezek egy cikket, amit két hónapja kellett volna leadnom. Legközelebb elmesélem, milyen az új életem Birmingham külsőn, addig is puszi.